Wandergirlök vagyunk. Szeretünk járni. Ahogy gyalogolni, menni, sétálni, vándorolni, túrázni is.
Szeretünk menni, mert a járás luxus, bár ezt az állítást sokan kétségbe vonják. Az alacsony költségű, széles körben elérhető testmozgás formájaként a séta sokak számára lenézett, hétköznapi foglalatosság. Pedig a járás egy méltánytalanul elfeledett kincs. A gyaloglás értékét nem a megtett távolság adja meg, hanem az „az üres hely, amit eközben ki kell tölteni”-mondja Rebecca Solnit. A gyaloglás az az idő, ahol az ember jóesetben „megtalálja azt, amit nem tud, hogy keres”.
Ennek ellenére kevesen vannak, akik megengedik maguknak azt a luxust, hogy kiszakadjanak a mindennapok zajából és rábízzák magukat két lábukra és érzéseikre. Mikor és hol kezdődődött? Egy lépéssel a Balaton körül, aztán egy másik lépéssel Zemplénben, majd egy újabbal a Mecsekben, folytatódott a Bakonyban, a Mátrában, meg a Kéken, amely lépések aztán mindegyik séta után önálló ritmussal igazodtak, igazodnak egymáshoz. Ahogy mi is egymáshoz.
Szeretünk vándorolni, mert túráról túrára érezzük, hogy egy erdőben, egy útvonalon töltött idő sokkal többet ad vissza, mint amit befogadni tudunk. A gyaloglás egy eszköz a saját világunk visszanyerésére, a blogírás pedig az idő visszafordítására.
Szeretünk gyalogolni, mert a vándorlás felszabadít. Az ember kétlábon jár, de tulajdonképpen sokkal gyorsabban repíti a képzelete, sokkal messzebbre viszik az élmények, mint maga a táj. A menés szabadság. A gyaloglás évezredek óta utakat épít. Nemcsak a tájakba, de mindazokba azokba az érzésekbe is, amikkel az emberek továbbmennek. Elvisszik mindazokar magukkal emlékbe, amik aztán be lesznek pecsételve ide-oda, szívvel-lélekkel.
Szeretünk írni is, mert az ember nemcsak jár, hanem felejt is (sajnos). Többnyire csak arra emlékszik, ami valamiért fontos, és amiatt értékes emlék marad. Számtalan megtett lépés és gyaloglás után rájöttünk, hogy maga a járás mennyire sokoldalú és összetett jelentésekkel bír, és ezeket az élményeket nem lehet csak úgy beszélgetéssel, fényképekkel megörökíteni. Hiszen a túrák alatt a földrajz és az éghajlat, a történelem és kultúra mellett, még a saját képzeletünk, korábbi élményeink is jól összefonódnak. A vándorlások kész lélektani mesék. Mindig kiderül, hogy mik azok a képességek, amik továbbvisznek minket, és mik azok, amiket le kell tenni az úton, egy mohos fa tövébe.
Szeretünk írni, mert gyaloglás közben mind a mozgás, mind a látnivalók intenzíven teszik a dolgukat nemcsak a testben, de az elmében és a lélekben is, és ez az, ami a járást végtelenül inspirálóvá teszi számunkra. A járás és az írás egyszerre eszköz és cél is. Ahogy az is, hogy Wandergirlökként megosszuk Veletek azokat a pillanatokat, amiket magunkkal hoztunk az eddig útjainkról.
Útról útra, járjatok velünk,
Klári és Ilcsi
e