Bodajktól Csókakőn át Gántig, OKT10 : a gánti Frank Sinatra és az indián
Lassan 10 hete várunk arra, hogy elinduljunk egy útra, bárhova, együtt. Mint régen. Mintha minden ugyanolyan lehet, mint azelőtt?!Nemcsak azért mert, kimaradt egy évszak meg két hónap. Mire a korlátozások feloldásra kerültek, addigra a foglalható szállások a Kéken is elfogytak egy pillanat alatt. Így maradtunk last minute a Dunántúlon, és a (számunkra) méltánytalanul ismeretlen Vértesnél.
Mire Kelenföldről Székesfehérvárra tetőtől talpig maszkban, rendesen ahogy kell megérkeztünk, addigra egy permetező ember spriccelt végig mindenkit a kijáratnál az állomáson, hogy az utazás során szerzett fertőzéseiket ezúton semlegesítse.
Bodajk felé a buszon a székesfehérvári piacról hazafelé tartók vezető témája a dráguló zöldségek és az online tanulással járó háromgenerációs frusztráció kibeszélése volt. A felnőttek saját kudarcuknak érzik a gyerekek hármas osztályzatait, amiket oly keservesen összegyűjtött infók és kalákában megírt dolgozatokra kaptak.
Bodajk rendezett kis település, ahol lángosozás helyett igazi hősök voltunk, mert csak pecsételtünk és mentünk tovább. Csókakőig innentől aszfalton kellett vonulnunk, ami egyáltalán nem volt sem biztonságos, sem pedig kellemes. Csak a csókakői a vár alatt pihentünk rá, és be is vetettük magunkat a Vértesbe.
A szél, a felhők gyors változása folyamatosan gondoskodtak arról, mozgásban legyünk.
De nekünk annyi, de annyi beszélni és pótolni valónk volt, hogy nem is igazán ezekkel törődünk. A Vértes lankás útjai ideálisak voltak a ventiláláshoz, könnyű kaptatók, sima utak rengeteg turistával mindkét irányból. Ez a szakasz elég gyorsan bevitt minket a falu közepére és Gánt Marsbeli tájára, az eltűnt idők nyomába.
Sajgó lábakkal ültünk le a Vértes Vendéglőben vacsoraasztalunkhoz, ahol egy kicsi esküvő, néhány nagyobb társaság és az aznapi szállóvendégek élveztek újra a közös időt. Behozni, pótolni mindazt, ami az elmúlt hetekben történt velük. Igazodni a lassúlás után egy újra gyorsabb tempóra.
Miközben a zenész bácsi szájmaszkban szintizte Tony Bennett ‘I left heart in San Francisco‘ című számát, addigra kicsit úgy éreztük magunkat, mint az indián a hosszú vándorútja során, akit egyszer egy autó felvett és percek alatt elrepítette több napi úti céljához. Az indián ekkor leült az árok szélére, hosszan üldögélt, s amikor az arrajárók megkérdezték – Mit csinálsz? Mire vársz? – akkor elsóhajtotta magát: – Várom, hogy utolérjen a lelkem!”
Mi itt a nap végén, egy móri ezerjóval várunk. Járjatok ti is. 👍
Wandergirls
Klári és Ilcsi
