Miközben házikészítésű zsemlét ettünk áfonyalekvárral és mellé még bundáskenyeret (1500.-/pp) a háttérzajként a rádióból mindent megtudtuk a magyarok jövő heti 3 és 4 csillagos wellness hoteles túlfoglalásairól. Aztán arról beszélgettünk, hogy vajon miért fizetnek több tízezer forintot családok wellnessbe? A teljes ellátás, mint élmény miatt? A chewingben tálalt egyenízű svédasztalért és a közös jaccuzi használat élményéért? Bár mindezek tudomásunk szerint nem várnak minket Városlődön, de az esős este után, jókedvvel, csodás napsütésben indítottuk el a napot! Az erdő katicabogarai valami miatt őrülten rajlottak körülöttünk az őszi fényekben, hasonlóan Komlóskán és Felsőtárkánynál szerzett szárnyas invázió élményeihez.
Mentünk a harmatos úton, és azon gondolkodtunk vajon ezek az utak névvel vagy névtelenül miért maradnak fenn? Miért vannak itt évszázadok óta, ha ma már senki nem jár rajtuk? Ha az út valahonnan valahová elvezet, a célnak megfelelően lehet választani, eltéveszteni, letérni róla, lehet-e az út kényelmes vagy nehezen járható? Persze minden mindenképpen jobb az úttalan útnál. De miért járnak az emberek Spanyolországba, Portugáliába? Mi a garancia megismerni magunkat ott, ha az itthoni “el camino” lehetőségeivel kb. ugyanaz a megtapasztaláshoz vezet sokaknak a járás.
Szóval ilyen kérdéseken vívodtunk félúton, mikor is Úrkútra érkezve azt írták az idelátogatóknak, hogy a helyi bányászat megszűnése nagy kihívások elé állította a falut. Hát ez eléggé őszinte, mert látszik. Azt hittük, hogy megint valami csóróbbik végén érkeztünk a településre, de nem. Miután a falu egyik pontján az Úrkutiak magukat csak Völgymagányban élőként jellemezték, és a nemzeti dohány boltban meg csak csokit sem lehetett venni, akkor már mindent értettünk. A Zizi bárban kénytelenek voltunk egy többnapos bizonytalan eredetű, cserébe brutál tömény, rózsaszín mignon-okkal elnyomni a feltörő rossz érzéseinket. Úrkút nem volt jó hatással egyikünkre sem. Kislődnél ennek ellenére nem ugrottunk be a Sobri Jóska Kalandparkba, hogy felrázzuk a hangulatunkat. Tóni bácsi már várt minket házi pálesszel. A városlődi bevezető út szörnyű szemetes, műanyaggal téli patak partján vitt be minket a központba.
Városlőd hasonlóan a korábban meglátogatott mecseki és bakonyi településekhez, az 1700 évektől betelepített sváb lakosok lakják, hiába magyarosítottak nevüket az 1848/49 forradalom után, hiába adtak katonákat, a II.VH után 100 kilóval a hátukon telepitettek ki őket, több ezer családdal együtt.
A falu tiszta és virágos és mivel dél már régen elmúlt, elindultunk a faluba un. mikrózott hamburgert enni, mert csak reggelit rendelhettünk, vacsit nem. Úgy tűnik viszont, hogy nagy az igény ennyi ivóhelyre! Vasárnap délután mindhárom kocsma félig teli volt. Hiába jártuk végig mindegyiket, de az egyik is és másik kocsma is szomorú emberekkel és boldogtalan favágásból élő férfiakkal volt tele, akik arról beszélgettek, hogy vajon ki menne ki az erdőbe megmenteni őket, ha esetleg rajuk esik az erdőben egy fa, ha most vasárnap sem veszi fel senki a telefont, amikor éppen beszélni akarnának az un. barátokkal?! Aztán még azon is elkeseredtek, hogy vajon milyen élete van az embernek, hogy csak dolgozik és aztán meg otthon van?!
Sajnos a valószínűleg gyíkhúsból készült, mikróval melegített hamburger, meg ezek a vasárnapi kocsmafilozófiák eléggé megfeküdték a gyomrunkat, meg amúgy fáradtak voltunk, mert a mai napon a legtöbb lépéssel a leghosszabb utunk volt eddig, a balatoni útonkon jártunk egy nap ennyit Siófoktól Fenyvesig.
Ha a szállásunkon újra megjelnő katicabogár inváziót átvészeljük, holnap is jó napunk lesz. Rövid hét jön. Lassuljatok le ti is! Slow life.
Járjatok velünk!
Klári és Ilcsi
#wandergirlwalks
