A völgymagányába ragadt Városlődön egész éjjel esett, szerencsére a katicák az esőre valamelyest lenyugodtak reggelre, nemúgy a háziak. A hétfő reggeli indulásunk egy szörnyű és ehetetlen reggelivel, egy széttört teáskannával (nem mi voltunk 🙂 ) és a háziak siettetésésvel végül egy tetthelyről való valószerűtlen menekülés lett. Az igaz, hogy a háziak, akik munkába indultak, mondták este, hogy nyúuuuuugodtan maradjunk, ide -oda dobjuk a kulcsokat, reggelre azonban már minden tettükkel és mondatukkal már szerettek volna minket kapun kívül látni. A gyorsított felvételes készülődésünk egy versenyfutás volt inkább , mint hajnali rutin. Mi már hozzászoktunk egymáshoz, ahhoz, hogy kinek mennyi ideig tart az ébredezés, elalvás, ki megy előbb mosdóba, kinek mennyi ideig tart ki a reggeli, eddigi szállásokon nem is volt a háziakkal sem ezekkel sem a háziakkal nem volt gond. Élni és élni hagyni.
A kapkodásnak köszönhetően viszont már napfelklete előtt úton voltunk, és mire feljött a Nap, addigra már hálásak voltunk, az indián nyárnak a csodás, langyos időnek, de különösen annak, hogy elhagytuk Városlődöt. Bakonybél felé elméletileg a hivatalos oldal szerint 18km az út, de sárban és kétségek között meg több. Spoiler: nékünk megint több lett. Alig hagytuk el a falut, amikor a földeken dolgozok csak szimpla kérdést tettek fel:”és aztán oda miért nem busszal mennek”?!
Csehbányáig egy keskeny szolgalmi úton vonultunk a tehenek csendesen kérdődző, de kíváncsi társaságában. Szerencsére kerítés volt közöttünk! Csehbánya kápolnájánál gyertyát gyújtottunk azoknak a sváboknak az emlékére, akiket ebből a faluból vittek el. Egyrészt a falu lakóinak a kollektív emlékezése, másrészt a kitelepítésekről, a családok szétszakításáról szóló események olyannyira tabu, hogy mindezek ismeretek hiánya mélységesen elgondolkodtató volt számunkra az emlékműnél. Ezután a lelki vihar után vágtunk neki a Bakonynak és a 12 km erdőnek. Akkor még nem tudtuk, hogy jobb lett volna becsekkolni. “Erdő kapitánya jelentkezz!” Bár kávét és tízórait is terveztünk a faluban, ahol sem bolt, sem kocsma nem volt, így maradt a szerencsére tegnap betárolt, lapított Balaton szelet. Meglepő módon még a naponta egyszer arrajárró mobil pékről is csúnyán lemaradtunk délelőtt 10-kor.
Csehbányáról kiérve a leírás alapján, már nem a kagyló, hanem a kereszt útján kellett (volna) haladnunk a leírás szerint, mígnem találkozásunk az első emberpárral ki nem billentett , úgytűnik elég gyenge hitünkből. Mentünk utánuk, mint pincsi a piros vonalon, a semmiből semmibe. Reggeli rohanásunkban azt tervzetük, hogy már délben Bakonybélben leszünk, de amikor sehol nem voltak azok a jelek, amikről az útleírás írt. Se kagyló, se nyíl, se térerő. A pillangóhatás elmélete a kiindulási tényezőket hangsúlyozza káoszelméletben. Azt hogy a kezdeti feltételek apró változásai véletlenszerű folyamatok pozitív visszacsatolásai révén, nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszútávú működését „egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon.
Valahogy így voltunk az igencsak halovány pozitív hangulatunkkal is, amikor elkezdtuk a jeleken túl kapcsolatba hozni azt, ami körülöttünk volt és amit elméletileg a térkép mutatott.
Az utak, amelyek eddig nem voltak előttünk, igen lassan, de értelmezhetőkké váltak a mobilos iránytű és az egyéb koordináták révén. Mivel a szurdokban sem térerő, sem GPS nem volt elérhető, igazi komfortzónán kívüli élmények törtek ránk kívül- belül. Komolyan ajánlott megtapasztalni egy ilyen szakaszt azoknak, akik azt gondolják, hogy az akadályok leküzdése kizárólag fejben dől el. Mert, mint utólag megállapítottuk, ez egy igazi csapatmunka volt!
Mire rátértünk a Bakonybélre vezető útra, a korábbi túrázó emberpár is lehagyott minket- egy favágó traktorról integettek vissza. A faluban aztán, ahol ugyan mindenki vendégházat üzemeltet uniós támogatásból, szállást nemigen lehet foglalni. Sajnálatos módon a punk kocsma is végleg bezárt, és hát az étterem hétfőn és kedden szünnapos. Őszi szünet, hosszúhétvége ide -vagy oda.
A bakonybéli egyházi monostor többmilliárdos állami felújítása a leglátványosabb neveztessége lenne a falunak, ha beengednének. A falu általános iskolája elég nyomasztóan néz ki és nyilván ez is felújításra szorulna, de úgy tűnik ez sem mostanában lesz. Miközben a fő úton ültünk és néztük a mozgást jobbról balra és vissza, azon gondolkodtunk, hogy vajon mi is az élet ertelme délután 4 után vidéken?
A Vadszőlő panzióban vacsorázva megkérdeztük a pincérfiút , hogy vajon ő miért van itt? Felszabadultan mondta, hogy már csak ezen a héten, mert aztán megy vissza Pest mellé Dunakeszire. Egy évet adott magának leköltözve Pestről , hogy majd itt újratervez, de valahogy nem jött össze neki itt a faluban a feltöltődés, és a hogyan tovább kitalálása.
Mostanában olyan sokan vannak újrakezdők , akik inspiráljak egymást és a világban való változást. Olyanok, akik a járt út helyett kipróbáljak a mellékutakat és azokat, amiket még nem jelöltek ki hivatalosan , de elvisz oda amerre a célok vannak. Mi lehet az az apró pillangó hatás, ami arról szólna, amit az ittélők magukénak éreznek? Mit lehet csinálni ott, ahol az élet Ajkától Veszprémig az erdő fakitermeléséről szól?
Az út, amelyet hívhatsz El Camino – nak, Kéknek, zarándoklatnak, túrának, járásnak, egyszerre lehet eszköze, módja vagy célja annak, aki elindul. De csak akkor ha elindul.
Járjatok velünk!
Klári és Ilcsi
#wandergirlwalks
