Gánttól Várgesztesig, szigorúan őrzött titkok, erdőfürdőzés és vadaszkalandok a Kéken.
Azt mondják, hogy az eső egyetlen cseppel kezdődik. Ja. De az milyen már hogy lefekszel májusban és másnap egy esős októberi reggelre ébredsz?!
Nyilván volt olyan, aki az elmúlt napokban esőért imádkozott. Meg olyanok is akadtak, akik a 3 napos hosszú hétvégén, 10 hét karantén után inkább esőmentes hétvégére vágyott. Hát ma közülük valaki biztosan csalódott. Mi úgy gondoltuk, hogy csak az erdőbe kell beérnünk és utána már jó lesz.
Mielőtt elhagytuk volna Gántot kiderült, hogy a Kéken haladva nemcsak, hogy Csákberénybe nem jutottunk el tegnap, de Kápolnapuszta mellett is úgy mentünk el, mintha 1945. március 16-án a Vörös Hadsereg 2. ukrán felderítő frontja nem írtotta volna ki a falu közel teljes népességét. Mentségünkre legyen szólva erről sehol sem láttunk táblát, sem jelölést, nem jelent meg hír erről sem online, sem pedig ott helyben a katlanban.
Bár a kihalásra ítélt falu története állítólag meg a Rockenbauer Pál sorozatában is feltűnt, a gántiak közül néhányan még emlékeznek az eseményekre. De mi lesz utána? Mi lesz ezekkel az elfeledett hősökkel? Ki fog emlékezni rájuk, ha szó nélkül megyünk el beomlott házak és titkolt sírjaik mellett? Segít – e hallgatás?
A gánti fogadóban, amikor rákérdeztünk, akkor az egyik dolgozó beszélt az egyik áldozatról, családtagjairól, mert ők meg mindig őrzik azt a tárcát, ami egy szerelmes fiú után maradt fenn, hat sorozatlövéssel átszakítva. A gánti fiú, aki alig volt 20 éves és csak udvarolni járt át Kápolnapusztára. Egy márciusi délután pedig, mondhatni ez volt a sorsa. Egy sorozatlövés. Azóta már nem el senki a faluban. Hivatalosan is holt faluva nyilvánították. Csak a temetőt tartják rendbe meg a rokonok, azt is addig amíg tart az emlékezet.
Minél többet megyünk, egyre inkább szembesülünk azzal, hogy a Kéken nem lehet csak térképről terveznetten, pontosan haladni. Lehet. De nem érdemes. Tévedni, beszélgetni kell úton- útfélen. Mindenkivel IS. Nyitottnak lenni az elkopott és elhallgatott világra.
Mire Mindszentpusztára érkeztünk, elhallgattak a madarak, feltámadt a szél és felerősödött az eső.
Az erdőfürdőzés új értelmet nyert a 10 méteres fákról nyakunkba zúduló esőtől.
Mindenesetre a ködös, párás erdő részletei és a zöld 50 árnyalatai egyre intenzívebben ontották az ózondús levegőt.
Kőhányás felé újabb emlékezés- turistákkal találkoztunk, akik egy lezuhant német repülő emlékművet kerestek. Se tábla, se jel. Némi zártkörű GPS jel a beavatottak számára.
Csuromvizes cipőnkben nem elégszer voltunk hálásak a Vértes lankásabb vonulatáért. Szerencsere azt mondjak, hogy „Nem az tökéletesíti az embert, hogy a hegy tetején van, hanem az, ahogy felmászott oda.” (Lisa Kleypas)
Várgesztesen a vadászházban befűtött cserépkályha várt minket. Este hatra pedig a “Trófea teremben” Tibor almapálinkája és szarvaspörköltje mellett vacsoráztunk a többi túrázóval. Hiába a social distance, egy – egy üveg bor, több kör pálinka után kiderült mindannyiunk az OKT09 szakaszara indultunk, de szállás ügyben nem jutottunk előre, így a legkisebb ellenállás irányába léptünk tovább, így jutott egy vegetáriánus is a vadászház asztalához.
Várgesztes a karanténban bezárt. Senki idegent nem engedtek be a faluba, de mire elfogyott a vacsora addigra kitárult előttünk a karantén előtti közel 30 éves és még azelőtti várgesztesi valósága a hét éve lezárt várral, az új erdő és vadásztulajdonosok zártkörű világával, a holland újbirtokosok és az újkori villalakók zavaros ügyeivel, modern családok és áldozatos életvitelére.
Azt mondják a májusi eső aranyat ér, mi a Vértes világából ezen áztatóesős napon többet tudtunk meg az asztalok mellett ülve, mint ha csak a lépéseket és a kilométereket számoltuk volna. Mivel azt mondják, hogy a hálának számos formája van, mi ezért is hálásak voltunk, az esőnek és a történeteknek is, és mindazoknak, akik elénk jöttek az úton. Járjatok ti is!
Wandergirls
Klári és Ilcsi
