Mióta ember él a földön keresi a maga hasznát a magasságban-is, s mert gyarló, ha már odáig felment kapni is akar az, aki elérte a csúcsot mindazokért cserébe, amiket útközben maga mögött hagyott: akarva vagy akaratlan.
“Az úton te magad vagy az út.”
Volt, aki megtanulta a leckét egy életre: fentlenni a csúcson csak kellő áldozat árán lehet. Mert aki lejön, az már nem ugyanaz az ember, mint aki felment.
Volt, aki nem tanult, de bízva abban, hogy pusztán akarattal közelebb lesz az istenekhez, tuti bennfentes lesz és halhatatlan.
Várakat, piramisokat és városokat építtetett presztízs gyanánt, dacolva az elemekkel, harcolva az emberekkel. De hol vár állott most kőhalom….
“Az út visz előre, a lábad csak követi az utat.”
Régen volt, reneszánsz volt, amikor Petrarca, az olasz hősszerelmes, 1336-ban újra felfedezte a hegyeket és az ön-keresést az emberiségnek. Ő volt az, az első modern ember, aki elindult megmászni a provance-i Mont Ventoux-ot kikapcsolódás céljából testvérével és erről feljegyzéseket készített. Petrarca ezen az úton a hegyi ösvényeket keresve tette meg azt az önismereti felfedezést, hogy a hegymászás és boldogság keresése között milyen egybeillő párhuzam van.
Az, amit mi “boldog élet“-nek nevezünk, ugyanígy magas helyen van. Mint mondják, “szűk az ösvény”, melyen oda fel lehet jutni. Sok magaslat meredez az odavivő úton, s ha valaki fölfelé tart, mint lépcső fokain, úgy kell előrehaladnia erényről erényre. A csúcson van a végső cél, az út vége, ahogy utolsó pontja földi vándorlásunknak. Valamennyien oda igyekszünk, de – mint Ovidius mondja: “akarni kevés! “Csak az erős vágy visz diadalra!“
Egyéni boldogságunk ösvényeinek keresése közben saját döntéseinkben is sokszor eltévedünk, de „a kegyetlen munka // mindent legyőz”. Ha már elindultunk, vajon az út közepén bizonyosan tudjuk, hogy valóban mi is volt az, ami arra motivált, hogy kilépjünk valamerre? Akár karrierben akár egy kapcsolatban? Mi az, ami egy helyben tart éveken át mozdulatlanná merevedve?
Azt mondták az út elején, hogy „nem mi választjuk az utat, hanem az út választ ki minket. ”
Hegyen-völgyön járva bele-bele botlottunk saját gyarlóságainkba, amin nevettünk, hallgattunk, terápiásan ordítottunk, vagy csak feltöltődés miatt napoztunk pár percet. Lecsendesedtünk a három nap alatt. Egész úton nem találkoztunk senkivel sem. Nem találtunk turistákkal tömött hüttéket, gombaátvevőhelyeket, vadászpörit kínáló vendéglőket, szarvaskolbászt, de meg kecskesajtot sem vehettünk a környéken. Voltak viszont segítőkész emberek, csendes és harsány vendéglátóink is. Beszélgettünk azzal, aki kíváncsi volt “Ha te velem akarsz lenni, én is veled akarok lenni.”– mondja Erzsi.
Hallgattunk hát, aki csak egy idegennek mondhatja el, amit már régóta akart, és ittunk azzal, aki megkínált. Három nap alatt Sárospataktól Telkibányáig jutottunk el. Ennek is örülünk, köszönjük Erzsi!
Erzsi könyvében azt írjak, hogy „az öröm a legnagyobb adomány”. Tulajdonképpen a 21.szazadi well being kutatások is sorra ezt igazolják. Mármint azt, hogy a happyness iránti kizárólagos hajsza nem egyetlen és elégséges feltele a kiegyensúlyozott életnek. Az öröm olyan tudatos és összetett dolog, amit meg kell tapasztalni, legyen szó munkahelyi, házastársi, baráti kapcsolatok révén. Az élet öröme és a hála nem magányos, hanem közös munka. “Boldoggá kell tennünk az embereket” mondja minden alkalommal Erzsi. Mostantól fel van adva a lecke! Azt mondják az út igazából akkor kezdődik, amikor valójában véget ért.
Reméljük, hogy ebben a három napban nektek is volt annyi örömötök járásunk során, mint amennyit a leírások réven , lehetőségekhez képest megosztottunk veletek.
Biztatunk mindenkit, hogy találjon időt az elindulásra. Tudjatok az út úgyis megtalál!
Klári és Ilcsi
